Évekkel ezelőtt még meg voltam győződve ennek az ellenkezőjéről és ha valaki ilyet mondott volna nekem, hogy ideális társ pedig nincsen, egészen biztos, hogy tíz körömmel harcoltam volna az „igazamért”.

Élt valahol mélyen bennem egy ideális társ képe. Úgy gondoltam, hogy ha eljön az IGAZI akkor sokkal jobb lesz majd az életem. Boldog leszek, kiegyensúlyozott és béke lesz a szívemben.

Arról álmodoztam, hogy jön valaki aki meg tudja nekem adni mind azt amit én szeretnék és öntudatos nő lévén én pontosan tudtam mit is szeretnék.
Vágytam sok-sok figyelemre, rengeteg érintésre, ölelésre arra, hogy elfogadjon olyannak amilyen vagyok. Olyan férfire vágytam aki megadja nekem a szabadságot, aki vicces, mókás, okos, spirituális és imád engem és aki velem képzeli el az életét.

Voltak persze elvárások a külsejével kapcsolatban is. Mindig a különleges, egyedi, jó stílusú férfiak vonzottak és az ideális társam amit elképzeltem magamnak álmaimban mindig tengerkék szemekkel nézett rám.

Két évente találtam is egy-egy ilyen ideális társat. Úsztam a boldogságtól minden ilyen találkozásnál és éreztem, sőt tudtam, hogy most végre meg van és ő az igazi.

Hónapokig lebegtem egy csodában és földöntúli boldogságot éltem meg. Végre itt van! Ő az! Lázasan suttogtam a fülébe: egész életemben Téged vártalak! Sosem hazudtam ezzel kapcsolatban. Tényleg elhittem, hogy ezúttal ez most az amit tényleg szeretnék.

Viccesnek, mókásnak láttam, okosnak és különlegesnek, jó embernek. Imádtam minden vele töltött pillanatot és legszívesebben ki sem bújtam volna mellőle az ágyból.

Egy idő után persze azt is láttam, hogy enyhe korrekcióra szorul. De láttam benne a lehetőséget. Azt is láttam, hogy jóval tehetségesebb mint ahogy azt gondolná, sokkal de sokkal spirituálisabb mint amit enged láttatni.

Amikor a rózsaszín ködből már kicsit kiláttam, akkor elkezdődött az „átváltoztató” program.

A legjobban ezt úgy tudnám leírni: láttam a faragatlan kősziklában rejtőzködő csodát és szép szorgalmasan, minden egyéb teendőmet félre téve elkezdtem szobrászkodni. De hogyan lehet ez kősziklát kifaragni? Jó erős szerszámok kellenek hozzá!

Minden erőforrásomat felhasználva egy nagy csákánnyal a kezembe tettem a dolgomat! Faragtam!

Aztán mindig ugyanaz történt! Mindig mélységes csalódást okoztak nekem ezek a férfiak. Egy idő után mindig kiderült, hogy nem is olyan viccesek nem is olyan okosak és őszinték amilyennek én láttam őket, sőt mindig arra eszméltem, hogy olyan tulajdonságokkal rendelkeznek amelyeket én teljes mértékben elutasítok.

De ki az akit elutasítok igazából? Miért teszem ezt magammal és velük? Miért élem meg mindig újra és újra azt a mérhetetlen csalódást? Miért mindig ugyanaz a vége?

Sosem felejtem el azt a pillanatot amikor végérvényesen ráeszméltem arra, hogy mit is csinálok valójában. Amikor felismertem, hogy nem is lehet-lehetett más vége ezeknek a „szerelmeknek”. Amikor rálátsz a mintádra és, hogy mit és miért csinálsz, az már nagy változást tud elindítani.

Mire jutottam?

Minden kislánynak az első nagy „szerelme ” az apukája. A fiúknak pedig az anyukájuk. Talán mindannyian átéltük azt, hogy kicsiként őt akartuk férjünknek, feleségünknek. Apa! Anya! Ő a férfi mintánk, vagy a női mintánk. A belső férfink- nőnk.
Ez a kép persze nem tökéletes, nem is lehet, hisz nincs ilyen szülő.
De gyermekként arra vágyunk, hogy legyen egy tökéletes apukánk aki csak a miénk, aki csak ránk figyel, aki csodálatos és aki a legjobb a világon. Persze apa-anya nem tud megfelelni ennek az egyébként teljesen jogos elvárásnak. Miért jogos? Azért mert rendben van az, hogy a szükségleteinket a szüleinktől szeretnénk megkapni. A figyelmet, az érintést, a közelséget, a támogatást, a szeretetet stb. Jogunk van ehhez, jogunk van minden szükségletünkhöz.

Kialakítunk hát egy idealizált apa képet magunkban.

Nekem is volt egy belső férfim, aki egyáltalán nem volt tökéletes. Nem kímélve időt, fáradságot, energiát, mindent de mindent odaadtam volna azért, ha láthatom apámat tökéletesnek, olyannak aki megvalósítja az álmait, aki annyi figyelmet szán rám amennyire nekem szükségem van. Aki számára én vagyok a legokosabb a legszebb, aki megtart ha kell, aki imád engem, akinek én vagyok a kis virágszála.

Minden egyes szerelembe esésem egy kísérlet volt arra, hogy átváltoztassam apámat ideális apává. Minden csalódásom és fájdalmam és dühöm, haragom amit ezekben a szerelmekben megéltem és rájuk zúdítottam, az a bennem lévő apa képnek szólt és nem a párjaimnak.
Ők csak tették a dolgukat, hozták a mintámat és én hoztam számukra az ő mintájukat. Talán ők meg az anyukájukkal tették ugyanezt.

Mindent amit apánktól, vagy anyánktól nem kaptunk meg gyermekként azt egy ideális társtól akarjuk megkapni.
Ez lehetetlen vállalkozás! Nem lehet elérni sem csákánnyal, sem finomabb eszközökkel! Ha átmenetileg sikerül is, semmi soha nem lesz teljesen elég. Mindig többet és többet akarunk. Mert van bennünk egy nagy űr, egy hiány amit be akarunk tölteni. De ezt a hiányt senki nem tudja betölteni és pótolni.

Egyetlen amit tehetünk, megbocsájtunk apánknak és elfogadjuk őt olyannak amilyen.
Elfogadjuk azt a tényt, hogy megváltoztatni nem tudjuk sem őt sem pedig a gyermekkorunkat. Megértjük, hogy a hiányt, az űrt ami bennünk van azt csak és kizárólag mi tudjuk betölteni azzal, hogy szeretjük magunkat végre.

Ez egy folyamat! Eleinte lehetünk dühösek és haragosak emiatt és megélhetünk mély szomorúságot, sőt gyászfolyamaton mehetünk keresztül és ebben a folyamatban elsirathatjuk gyermekkorunk fájdalmait.
Ha ez megtörténik, akkor tudunk majd kapcsolódni azokhoz a csodálatos erőforrásokhoz amelyeket a szüleinktől kaphatunk. Ha tudjuk látni ezt, akkor ki tudunk lépni végre a régi mintából és egy teljesen új világot tudunk teremteni belül aztán ez a világ megjelenik majd kívül is.

Én sokat kaptam a szüleimtől!

Szorgalmat, kitartást, erőt, kreativitást és szeretetet. Lehet, hogy nem mindig „jól” szerettek, de szerettek engem. Lehet, hogy nem voltak tökéletes szülők, de sokat köszönhetek nekik, hisz az által amit kaptam váltam olyanná aki most vagyok, és aki most lenni tudok azt a nőt: SZERETEM