Létezik egy nyelv, amelyről nagyon keveset tudunk, jómagam is csak pár évvel ezelőtt ismertem meg, és a felismerés, hogy jobbíthatom általa az életemet, végül az elsajátítására késztetett. Nem könnyű nyelv. Amennyire egyszerűnek tűnik olyannyira bonyolult.

Vannak olyan emberek, akiket rákényszerít az élet, vannak akik soha nem tanulják meg , van olyan szerencsés is aki ”hozza” magával, és nem kell tanulnia mert ott van a zsigereiben.

Nagy áldás, ha valaki olyan családba születik ahol ezt a nyelvet ismerik és beszélik. Sajnos kevés ilyen család van, mert ha sok lenne akkor nem lennének az emberi kapcsolatok ennyire zűrzavarosak mint manapság. Csak körül kell nézni, szinte alig van működő párkapcsolat. Hazánkban a házasságok 60 százaléka végződik válással, és akkor még nem beszélünk az élettársi, a baráti és a családi kapcsolatok válságáról.

Miután megértettem ennek a nyelvnek a fontosságát, és saját bőrömön tapasztaltam a működését, ha rajtam állna kötelező tantárggyá tenném az iskolákban az önismerettel együtt.

A legtöbb kapcsolati problémát az okozza, hogy a két fél nem tudja őszintén megosztani egymással, hogy igazából mire van szüksége. Ennek az egyik oka, hogy sokan maguk sem tudják mire is vágynak igazából.

Ebből kerekednek az érzelmi játszmák, amelynek során mindkét fél különböző eszközökkel megpróbálja kizsarolni a másiktól a szeretetet.

Legtöbbször fogalmuk sincs arról, hogy mit csinálnak. Valójában mindketten csak szeretetre vágynak, de sajnos egyikük sem tudja megfelelően elmondani. Pedig a játszmák helyett létezik egy csodálatos nyelv, a szeretet nyelve, amit nagyon kevesen beszélnek pedig annyira nyilvánvaló.

Öt évvel ezelőtt elkezdtem írni. Eleinte olyan volt ez mint egy naplóírás. Minden este leültem a gép elé és írtam az aznapi történéseket. Később ez nagyon nagy segítség volt számomra a fejlődésem, és változásom szempontjából. Mindenkinek szívből tudom ajánlani ezt a módszert. Önismeretnek sem utolsó. Nagyon tanulságos tud lenni. Körülbelül egy éve gondoltam egyet, és a folyamatos pozitív visszaigazolások hatására, felhasználva a naplómba leírtakat és azt, hogy egyre tisztábban és világosabban láttam magam, hozzáfogtam , hogy elkészítsem az én kis élettörténetemet. Miután elkezdtem emberekkel foglalkozni és néha-néha próbáltam a saját életemből merített tapasztalásokkal, történetekkel az általuk felvetett problémára rávilágítani, észrevettem, hogy őszinteségemmel és nyíltságommal nagyon sokat tudok segíteni. Sokszor tapasztaltam a megdöbbenésüket és nagyon gyakran tágra nyílt szemekkel csodálkoztak rám és megkérdezték tőlem: Te most rólam beszélsz?

Megosztok most egy kis részletet az irományomból. Fogadják szeretettel.

A felismerés

40-es éveim legelején jártam, amikor olvastam egy könyvben a szeretet nyelvről. A könyvet ajándékba kaptam egy rövid, de annál szenvedélyesebb „szerelem” búcsú ajándékaként! Mekkora baromság! Ez volt az első reakcióm. A szeretet vagy van, vagy nincs. Mi a fenét kellene ezzel különösebben foglalkozni. Vagy szeretek valakit és ezt megmutatom és elmondom neki, vagy nem szeretem és akkor nincs is miről tovább beszélni. Még hogy szeretet nyelv! Na persze! Nem is értettem, hogy miért ajándékozta nekem ezt a könyvet, nyilván sejtettem,hogy célzatos a dolog, de egyáltalán nem gondoltam,hogy ezzel nekem foglalkoznom kellene.

Egy laza mozdulattal behajítottam ezt a könyvet az ágyneműtartómba, – kevés polc híján oda kerültek a számomra kevésbé érdekfeszítő olvasmányok- és elő sem vettem nagyon sokáig.

Pontosan 2 év múlva már kettő ilyen könyvem volt. Az egyik még mindig az ágyneműtartóban, a másik pedig a karácsonyfa alatt, szép karácsonyi díszcsomagolásban, szintén egy pár hónapja vége tért „szerelem „ utolsó ajándékaként, amit egy küldönc fiú hozott karácsony szent este délutánján.

Ültem az otthonosan berendezett tetőtéri kis lakásomban a karácsonyfa mellett és sírtam. 3 év telt el a válásom óta. Azóta csak sikertelen párkapcsolataim voltak. A válásom után meg voltam győződve arról, hogy nekem könnyen megy majd tartós kapcsolatot kialakítani, hisz a 25 év házasságomat éppen elég bizonyítéknak hittem arra, hogy alkalmas vagyok tartós párkapcsolatra . Kérdés sem volt számomra az, hogy tudok-e szeretni és az,hogy vajon jól szeretek-e az meg végképp meg sem fordult a fejemben. Mégis sajnos az elmúlt 3 év mérlege : se veled se nélküled kapcsolatok, gyorsan fellobbanó de még gyorsabban eltűnő szerelmek, sok civakodás, vita egyszóval minden csak nem harmónia. Persze, mert a pasik nem normálisak, általában ezzel és ehhez hasonlókkal vigasztaltam magam. Ezt aztán rendszerint megerősítették a barátnőim is, így sokáig meg sem fordult a fejembe, hogy a kudarcaimért magamat is hibáztassam. Amúgy is mindig sokkal egyszerűbb másokban keresni a hibát. Én sem tettem másképpen! Hibás volt mindenki csak én nem. Néha azért bekúsztak olyan gondolatok amik elbizonytalanítottak, de igyekeztem gyorsan elhessegetni őket.

A legutóbbi, talán leggyötrelmesebbre sikeredett kapcsolatom, – aki aztán megríkatott karácsony estélyén az ajándékával- , egy nagy összeveszés után – ami nem ment ritkaságszámba nálunk – azt mondta nekem , miután én sokadszorra is a szemére hánytam, hogy mennyire szeretem és nem kapom vissza amit adok- : Andika, te tudsz szeretni, nem ezzel van a gond , de nem jól teszed! Azt is mondta nekem, ami aztán végképp padlóra küldött, hogy ha neked ilyen a szeretet , akkor inkább utálj, sőt gyűlölj mert még az is jobb lehet ennél. Azt is mondta, hogy én nem tudok figyelni, hogy meghallgatom ugyan, de figyelni nem figyelek rá. Azt kérdezte tőlem: Te tudod egyáltalán, hogy én mire vágyom, hogy én milyen ember vagyok?

Megdöbbenve álltam az ajtóban miközben ő elhagyni készült, én nem tudtam semmit mondani csak néztem rá és még a szokásos sírás is elmaradt, annyira letaglóztak a szavai. Aztán szerelmem könnyes szemmel, de látszólag megkönnyebbülve sarkon fordult és kiviharzott az ajtón. Most nem mentem utána, és ezúttal ő sem jött vissza! Azóta sem láttam, de a szavai azok még mindig itt visszhangzanak a fülemben: inkább gyűlölj, mert még az is jobb ennél! Nyilván bántani akart, és nem gondolta teljesen komolyan.

Vagy mégis?

Egy hét teljes „elvonulás” , bőgés, önsajnálat valamint „meg akarok halni” után egyik este eszembe jutott az a könyv, vagyis inkább azok a könyvek, hisz már kettő volt belőlük. Az egyik ott volt a polcomon a másikat pedig előhalásztam, az időközben felhalmozódott „nem szeretem” olvasmányok közül . Ültem a két könyvvel a kezembe majd felbontottam egy üveggel a kedvenc vörösboromból, magam mellé vettem egy csomag százas papírzsepit, és olvasni kezdtem.

Kellet is a zsebkendő, mert bár már azt hittem nincs is könnyem mert mind elsírtam, mégis megállíthatatlanul tört elő belőlem a sírás viszonylag hamar, úgy a huszadik oldal tájékán.

Mintha ez a könyv rólam szólna! A mindenségit! Miért nem olvastam én el ezt három évvel ezelőtt?

A huszonegyedik oldalon a következő volt:

„Mindenkinek van egy saját szeretetnyelve. Van akinek a dicséretek, van akinek a megerősítések létfontosságúak , vannak emberek akiknek a testi kontaktus a legfontosabb. Van olyan is, aki akkor boldog,ha apró kis ajándékokat kap, ez által érzi azt, hogy szeretve van. Van olyan is akinek az együtt töltött minőségi órák, éjszakák, napok /amikor csak ők ketten senki más/ jelentik a szeretet megnyilvánulását. A szívességek nyelve is a szeretetnyelvhez tartozik. „

Gyorsan át is gondoltam, hogy mi az amit szeretek, mi az ami fontos nekem. Mi az én szeretetnyelvem! Ez sem volt túl egyszerű. Talán az önismeretben is vannak hiányosságaim. Meglehet, hogy így volt , mert kb. fél órát ültem és néztem magam elé és gondolkodtam azon,hogy vajon számomra mi az, amivel a legjobban ki lehet fejezni a szeretetet.

Meg van: A dicséret és az állandó megerősítés.

Kifejezetten rosszul érzem magam attól, ha nem kapok dicséretet. Fontos nekem. Talán azért van ez így mert gyerekkoromban nagyon keveset kaptam belőle, bár nagyon vágytam rá. Igen! A dicséret és az elismerés és a megerősítés abban, hogy jó vagyok. A munkámban is kell az állandó visszajelzés. Mindig fontos volt, hogy olyan munkát végezzek, ahol állandó és azonnali megerősítést kapok abban, hogy amit csinálok jól csinálom.

Mi lehet még? Igen, azt hiszem a testi közelség is rendkívül fontos a számomra. A szeretkezés.

Ez az én elsődleges szeretetnyelvem.

Elkezdtem szépen – a könyv javaslatára- egy leltárt csinálni.

Elsőre a 25 évig tartó házasságomat szemrevételeztem. Hűha! Milyen érdekes is ez! A volt férjem nagyon jól ismerte az én szeretet nyelvemet. Majdnem negyed századig kaptam a dicséreteket , a megerősítéseket és tisztában volt azzal, hogy egy vita és veszekedés után legyen az bármennyire késhegyig menő is, ha összebújunk és megsimogat, akkor két perc alatt minden feledésbe is merül. Persze azért nem volt ennyire egyszerű, mert néha ő is megmakacsolta magát. Gyakran mondogatta nekem, hogy a használati utasítás hozzám nagyon egyszerű: minden nap el kell mondani nekem ,hogy csinos, okos és ügyes vagyok. Ha pedig hisztis és durcás vagyok az egy kiadós „öleléssel” könnyen átfordítható ellenkező irányba.

Azt mondta, hogy pontosan tudja, hogyan csináljon belőlem pár perc alatt tomboló tigrisből doromboló kiscicát.

Szeretett engem!

Döbbentem néztem magam elé. Bármi is történt és bármennyire is csúnya válásunk volt, ő igazán szeretett engem.

Azon gondolkodtam, hogy vajon mi lehetett az ő szeretet nyelve. Nem jutott eszembe semmi. Sokáig gondolkodtam és egyre nőtt bennem a kétségbeesés. Nem is ismertem őt!

Talán neki is a testi kontaktus mint nekem, ebben azt hiszem passzoltunk. Ő nem igényelte viszont a dicséretet, vagyis én sosem dicsértem. Hm, most hogy jobban belegondolok, párszor amikor elmondtam neki, hogy mennyire fantasztikus Férfi, talán a 25 év alatt kétszer- háromszor, akkor boldognak láttam és csillogott a szeme. Lehet, hogy többször kellett volna mondanom vagy legalább éreztetnem? Én azt hittem, hogy azzal, hogy azt mondom neki: szeretlek, azzal már kifejezem a szeretetemet. Gyakran mondtam. Egy idő után, ha túl sokat mondjuk azt hiszem elveszik a varázsa. Mondtam a telefonba, mondtam esténként az ágyban. Gyakran a vitáinkat is úgy próbáltam megoldani, hogy azt mondtam: de én szeretlek Téged! Ő csak nagyon ritkán mondta nekem. Mindig nehezményeztem is. Neki erre rendszerint az volt a válasza: ezt nem kell mondani, meg kell mutatni.

Nem figyeltem rá. Talán nem is szeretettem igazán. Úgy ahogyan ő engem úgy egészen biztosan nem. A magam önző módján szerettem.

Ettől a felismeréstől pánikrohamot kaptam! Szinte fuldokoltam a sírástól. Önző vagyok, és nem tudok figyelni! Ráadásul most még sajnálom is magamat! Szépen vagyunk! Romokba az életem!

Akkor még nem sejtettem, hogy ez a felismerés az első ami ki fog engem vezetni a romjaim közül és hozzásegíteni ahhoz, hogy egy új világot építsek magamban. A fénysugár nem mindig angyali szárnysuhogásokkal érkezik el hozzánk, mint ahogy mi gondoljuk. Az, hogy jobbá tegyük az életünket, ez senki máson nem múlik csak és kizárólag saját magunkon. Új alapokat építeni egy összeomlott világ helyére nagyon nehéz feladat, mert ahhoz, hogy erős és szilárd legyen az építményünk, bizony szembe kell nézni a hibáinkkal, és jobbítani és változtatni magunkon ha szükséges, mert ha nem így teszünk előbb-utóbb újra ugyanott találhatjuk magunkat.